Nem tudom miért utálom jobban. Mert nem kezeli tisztességesen a kicsit, vagy mert lekezeli őt. Mert elkönyvelte hibásan, holott nem is ismeri, vagy mert olyan, amilyen?

A legtöbb találkozásunk után napokig ideges vagyok, az első 6-7 után sírva jöttem haza.

Örökké úgy kezeli a gyereket, mintha buta lenne, rokkant lenne, és mintha egyáltalán nem is élő lenne.

S az utálat és egyet nem értés ellenére, örökké kétségbe ejt azzal, ami mond.

váááá

Aztán ott van a másik dolog.

A gyereket azért és úgy szeretjük, amilyen. S mégis néha egy-egy fél percre elfog az irigység, ha a másé.. aztán ezt gyorsan, és hirtelen törlöm a fejemből. Mert eme gondolat felesleges. Az enyém, a miénk ilyen. Mindent a maga idejében tesz meg, büszkén, felemelt fejjel.

Nem vicc, felemeli a kobakját és az ég felé tartja.

Olyankor és máskor sem, egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Szinte könyörög, hogy nézd-nézd én csinálom. És én le sem veszem róla a szemem, úgy csodálom. :-)