Végy egy krumplit, meg egy adag brokkolit - amit cirka fél óra alatt megfőztél, majd pépesítettél, aztán tálba raktál, címkéztél, fagyasztottál - meg egy adag répát - szisztéma ugyanaz - meg egy kiskanál olajat, és turmikszold össze.

Melegítsd meg.

Kínáld fel a gyereknek. 

Reménykedj. 

Éhes, vagy nem. Ízlik neki vagy nem. Nyitja a száját, vagy csak alig...

Etetni egy élmény, egy kihívás, egy feladat, egy munka. Egy teljes embert kívánó állás. 

És nem elég, hogy elkészíted... az sem mindegy, hogy mikor, és hogyan, és mennyit, és miből, és mivel. 

Igen a gyermek táplálásának komolyabb logisztikája van, mint a BKK vállalatnak. 

És én csak egy dologtól kapok benne idegsokkot. Hogy ez is közügy. "Mert ha rám hallgatsz..." 

Mert, hogy mit eszik azt meg kell kérdezni. Én is megkérdezem, mert érdekel... kíváncsi vagyok, mit-ki-mikor-hogyan emésztett, szeretett, készített, kínált, javasol. S még így is zavar. Hogy nem mondhatom meg, hogy véleményem szerint ezt ő ne tegye, a saját gyerekével, de csendben kell maradni, mert az ő gyereke, és mert semmi közöm hozzá. De érzem, amikor csendben álldogál, mert ő még soha az ő gyerekének. 

38 hétig kapcsolódott hozzám és még csak 8 hónapja nincs rám kapcsolva, vagyis egyelőre még érzem, látom, hogy mi a jó neki. Én. S ha mégis elrontom, hát akkor is én tettem. Igazi paraanyu vagyok, mindent többször mérlegelek, mielőtt cselekszek.

Majd a gyerek és persze az Apja mindig röhögve megcáfol. Mert amikor félve, szinte remegve adok neki egy pici darab kiflicsücsköt, ő meg huncut mosollyal, boldogan fogadja, nos akkor tudom, hogy ő erre már kész volt. S nem fájt a pocija, nem állt meg a kakija, pirosodott a torka satöbb borzalmak... akkor jó. Akkor neki jó, így hogy eszi, hogy ette, hogy ehette. Sőt kérte, mert a kezével vette el, és ő egyedül csócsálta el.

Aztán jön az újabb falat, egy másik első, és én megint csak mérlegelek, ezerszer utána olvasok és várok, hogy vajon mi lesz, vagy mi nem... (;