A haj...

Fontos kommunikációs eszköz, a szivárvány minden színében pompázhat, bármilyen formát felvehet és bármekkora lehet, fejünk éke a hajunk.

Kivéve ha terhes vagy, mert akkor fűt és zavar és olyan dús lesz mint még annak előtte soha, de soha.

Mikor a szülés előtt utoljára a fodrásznál jártam könyörögtem neki, hogy úgy ritkítsa meg, ahogyan nem szégyelli, mert én mentem meggyulladok... megtette. Tartott kb. 4 napig, aztán ez sem látszódott többé.

Alapvetően a hajammal nem szoktam olyan sokat foglalkozni... mert nem igazán érdekel, nem jövünk ki egymással na... makacs, nagyon makacs. A szalagavatómra kitaláltunk egy frizurát, és két órát ültem búra alatt, hogy bájosan omló göndör tincseim legyenek, aztán a fodrász fogta a csavarót kihúzta a hajamból és hoppá már nyílegyenes is volt. Ez tulajdonképpen azért nagyon poénos mert egyébként hullámos a hajam..

Szóval volt a rövid, rakoncátlan loboncom, meg egy szopós gyerek... és majd meghaltam hogy kopasz legyek... aztán mit ad isten egyszercsak, elkezdett hullani a hajam. Bele kapott a forró nyári szél és hopp kint is volt egy csomó.. és nem túlzok. Minden nap kellett porszívózni mert volt egy emberi árnyékban elférő hajhullánk a szobákban... csodás időszak, mondhatom.

Nem éppen üdítő és korántsem jó időszak... senkinek sem. Mert bár a hajhullás nem fáj, a léleknek éppen annyira jót sem tesz.

Homeobogyót szedtem rá, vagy ez, vagy az idő segített a dolgon, mert abbamaradt. Aztán megtanult kapaszkodni a fiúnk, és azóta ő tépkedi a még kapaszkodó szálakat.